| |
KORA reggel egy rózsaszínű képeslap lógott ki a postaládámból. Mark Pawsontól jött, Londonból. Nagy betűkkel ez állt rajta: „1993. június 5én valami csirkefogó ellopta a biciklim első kerekét.” Ennek egy éve, és még mindig nem tudta túltenni magát rajta. Eszembe jutott az a kis mulató Mark lakása közelében, ahol esténként Rodolfo táncos vetkőzőszámokat mutatott be, én pedig rögtönzött, trópusi zenekíséretet adtam elő bongóval, rumbatökkel, torokhangokkal, meg ami csak eszembe jutott. Remekül szórakoztunk, ingyen vedeltük a sört, és kaptunk esténként 25 fontot. Bárcsak tovább tartott volna. De Rodolfo nagyon népszerű negro volt, és elment Liverpoolba modern táncokat tanítani. Én meg ott maradtam pénz nélkül. Marknál laktam, amíg meg nem untam, aztán hazajöttem.
Arra gyúrtam, hogy semmit ne vegyek komolyan. Az ember számtalan kisebb hibát elkövethet. És semmi jelentősége nincs. De a nagy hibákkal, főleg ha ránehezednek az életedre, semmi mást nem tehetsz, mint hogy nem veszed őket komolyan. Csak így tudod elkerülni a szenvedést. A hosszantartó szenvedés végzetes lehet.
Kiragasztottam a lapot az ajtóra, beraktam a magnóba Armstrong Snake Ragjét, és felvidult a szívem, már nem gondolkodtam. Amikor zene szól, nem tudok gondolkodni. Ez a szám különben is felvidít, táncra perdülök tőle. Egy csésze teát reggeliztem, szartam, elolvastam Allen Ginsberg néhány homoszexuális versét, eltöprengtem a Záróizom és a Társkereső hirdetés sorain. I hope my good old asshole holds out.[1] De nem sokáig mélázhattam, mert jöttek a barátaim, két nagyon fiatal srác, és azt kérdezték, jó ötletnek tartom-e, ha a San Antonio foknál szállnak vízre tutajon, hogy a Catoche fokhoz jussanak, vagy inkább induljanak északon, egyenesen Miami felé. A ’94es nyári exodus napjait éltük. Egy barátnőm azt mondta előző nap a telefonba: „A férfiak és a fiatalok mind elmennek. Mi lesz velünk, nőkkel?” Azért nem egészen így alakult. Sokan itt maradtak, akik mindennek dacára nem tudtak máshol élni.
Nos, én hajózgattam egy keveset az öbölben, és tudtam jól, hogy arrafelé reménytelen. Térképpel a kezemben meggyőztem őket, hogy ne akarjanak Mexikóba szökni. És lementem velük, hogy megnézzem nagy, hatszemélyes tutajukat. Fadarabokból és kötelekből tákolt szerkezet volt, három repülőgépabroncson. Zseblámpával, iránytűvel és petárdákkal szerelték fel magukat. Sok szerencsét kívántam nekik, és fogtam a biciklimet, hogy kerüljek egy kört. Vettem néhány szelet dinnyét. Elmentem a volt feleségem lakásához. Most jó barátok vagyunk. Jobb így nekünk. Nem volt otthon. Ettem egy kevés dinnyét, a maradékot otthagytam. Szeretem jelezni, hogy ott jártam. A hűtőbe tettem a megmaradt szeleteket, és gyorsan elhajtottam. Túlságosan boldog voltam azon a helyen két éven keresztül. Nem jó ott egyedül.
Margarita a közelben lakik. Már régen nem láttuk egymást. Amikor beléptem, mosott, csupa izzadság volt. Örült nekem, és indult fürödni. Idestova húsz éve volt titokban a szeretőm, és – ne is figyeljenek rám, csak kikívánkozik belőlem – valahányszor találkozunk, először baszunk, majd kellemesen elbeszélgetünk. Nem engedtem, hogy megfürödjön. Levetkőztettem, és a nyelvemmel végigsimogattam mindenhol. Ő is ezt csinálta, levetkőztetett, és körbenyalta a testem. A biciklizéstől meg a naptól ugyanolyan izzadt voltam, mint ő a házimunkától. Kezdte összeszedni magát, meghízott. Már nem volt olyan sovány. A feneke negyvenhat éves kora ellenére nagy, gömbölyű és kemény. A feketék már csak ilyenek. Csupa ín és izom, háj alig, a bőrük sima, sehol egy pattanás. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és miután hosszasan eljátszadoztunk, és már túl volt a harmadik orgazmusán, seggbe dugtam. Szépen lassan, a hüvelyéből áradó nedvekkel jól megkenve. Csak szépen lassan. Beraktam, kijjebb húztam, és közben a csiklóját simogattam. Őrjöngött a fájdalomtól, de még és még akarta. Harapta a párnát, de tartotta a seggét, és azt akarta, hogy tövig belenyomjam. Mesés ez a nő. Nincs még egy ilyen, aki ennyire élvezi. Sokáig így maradtunk. Mikor kivettem, tiszta szar volt minden, és ő undorodott tőle. Én nem. Sosem nyugszik a cinikus énem. A szex nem való gátlásos embereknek. A szex a folyadékok cseréje, váladékok, nyál, lélegzet, erős szagok, vizelet, sperma, szar, izzadság, mikrobák és baktériumok. Vagy nem is szex. Ha gyengédség és éteri spiritualitás, akkor csak steril paródiája annak, ami lehetett volna. Semmi. Lezuhanyoztunk, és rákészültünk egy kávéra, meg egy kis beszélgetésre. Azt akarta, hogy menjek el vele a Rincónba. Szent Lázárnak tett fogadalmát akarta teljesíteni, és arra kért, kísérjem a templomba másnap. Annyira kedvesen kérte, hogy ráálltam. Ez a legcsodálatosabb a kubai nőkben – biztosan sok ilyen akad Amerikában vagy Ázsiában is –, annyira kedvesek, hogy nem tudsz nekik nemet mondani. Az európai nők nem ilyenek. Az európai nők annyira szárazak, megadnak neked minden lehetőséget, hogy azt mondd: NEM! És még jól is érzed magad.
Aztán hazamentem. Már hűvösödött a délután. Éhes voltam. Persze, hiszen csak egy tea, egy szelet dinnye meg egy kávé volt bennem. Otthon megettem egy darab kenyeret, és ittam egy újabb teát. Sok új dologhoz hozzászoktam már életemben. Szoktattam magam nyomorhoz. Hogy úgy fogadjam, ahogy jön. Arra gyúrtam, hogy leszokjak a merevségről, másként túl sem éltem volna. Valami mindig hiányzott. Űzött a nyugtalanság, mindent egyszerre akartam, mindig keményen küzdöttem valamiért. Tanulgattam, hogy milyen az, amikor nincs meg mindenem. Hogy szinte semmim sincs. Ellenkező esetben megmaradt volna tragikus életszemléletem. De éppen emiatt, a nyomor egyelőre nem tett sok kárt bennem.
Luisa hívott. Azt mondta, idejön a hétvégére. És Luisa imádnivaló nő. Talán túl fiatal hozzám. De nem számít. Semmi se számít. Zuhogni kezdett az eső, dörgött, ciklonszerű szél fújt, és szörnyen nyirkos lett minden. A Karib már csak ilyen. Süt a nap, aztán feltámad a szél, esik, és az ember ott áll a hurrikán kellős közepén. Szerettem volna egy kis rumot, de képtelenség volt hozzájutni. Pénzem ugyan volt egy kevés, de nem lehetett kapni semmit. Lefeküdtem aludni. Izzadt voltam, és a lepedő mocskos, de szeretem a saját izzadságom és a saját mocskom szagát. Felizgat a saját szagom. És tudtam, Luisa bármikor betoppanhat. Azt hiszem, elaludtam. Ha a szél erőre kap, és letépi a tetőről a hullámpalalemezeket, az sem érdekelt volna. Semmi nem számít.
Hang
[1] Remélem, jó öreg segglyukam kitart még. (Eörsi István fordítása) (Hátul)
©Pedro Juan Gutiérrez
Visszatérítés Piskos
Havannai Trilógia |
